Első körben tisztázzuk, miben is különbözik egy aps-c és egy fullframe fényképező egymástól. Előre is elnézést kérek minden canonostól, az aps-h és egyéb ff-nél kisebb szenzor méretű megoldások kihagyása miatt, de a lényeg azonos.
Fullframe érzékelőnek hívjuk azokat a szenzorokat, melyek mérete megegyezik a régi hagyományos 24 vagy 36 kockás celuloid film méreteivel, azaz 36x24mm. Nevezik ezt még Leica méretnek is, ez egyfajta etalon, egy viszonyítási alap. Léteznek ennél nagyobb és kisebb méretű szenzorok is, most csupán a leggyakoribb aps-c (23.7 x 15.7mm) méretről és ahhoz viszonyított legfontosabb eltéréseiről lesz szó.
Első dolog az egyedi képpontok mérete. Jelen esetben a bemutatóhoz készült képeket 2 azonos időszakból származó Sony fényképezővel készítettem, egy A7 III-as fullframe és egy A6400 aps-c géppel. Mindkét gép 24 megapixel felbontással rendelkezik és közel egy időben jelentek meg.
Ebből adódóan nincs jelentős gyártástechnológiabeli eltérés a két gép között, így az összehasonlítás reális képet festene, ha ez lenne a cél. Most azonban elegendő elfogadni azt a fizikai tényt, hogy azonos számú képpontot kisebb méretre csak úgy tudnak összezsúfolni, ha az egyes érzékelők mérete is kisebb, ebből egyenesen következik, hogy nem tud annyi fényt magába gyűjteni. De most nem ezt szeretném bemutatni hanem egy sokkal kevésbé technokrata dolgot. Nem zajpixeleket fogunk keresni, nem fogjuk egyik technológiát se isteníteni a másikkal szemben 🙂 egy sokkal érdekesebb témát választottam ennél.
Nagyon gyakran felmerül az az elmélet, hogy ha egy pl. 200mm-es fullframe objektívet felteszünk egy apsc gépre, akkor töredék áron lesz egy 300mm-s lencsénk. Ezen írásomban annak járok utána, igaz-e ez az állítás, vagy mostanáig tévhitben éltél 🙂
A teszteléshez egy nagyon egyszerű megoldást választottam, egy Sony 70-200 F4 objektívet felhelyezte, egy állványra, egy másikra a kedvenc lenscal kalibráló táblámat és csupán az objektív bajonettjén cserélgettem a gépeket.
2-2 képet készítettem mind a Sony A7M3 mind pedig a Sony A6400 géppel. Egyiket 200mm állásban, másikat pedig 133mm környékén annak érdekében hogy az 1.5-os szorzót figyelembe véve az aps-c vázon is 200mm-t kapjunk.
A képeken minimális vágás történt a pontosabb vízszint beállítása érdekében, de amúgy a képeken semmi korrekció nem történt, csupán egy ARW-JPG konvertálás Lightroom segítségével.
Ha igaz az állítás, miszerint az aps-c 1.5-ös szorzót alkalmazva egy 133mm-es objektívet felteszünk egy apsc gépre, akkor ugyanazt a képet kellene kapnunk, mint fullframe esetében egy 200mm-es lencsével.
Miért lenne ez szuper dolog? Egyszerű fizika, de minél nagyobb gyújtávú objektívvel dolgozunk, a mélységélesség (azonos rekesz mellett) egyre szűkebb és a térbeli témákat is egyre jobban egymásra tolja. Egyre kevésbé érzékelhető azok közötti távolságbeli különbség.
Fullframe 200mm
Aps-c 133mm
bal oldalon az aps-c, jobb oldalon a fullframe
Aps-c 200mm
Fullframe 133mm
Ahogy a képeken is látszik, ez még sincs így, de vajon miért?
Az ok nagyon prózai, a lencse ugyanaz maradt. Nem lett a 70-200-amból 105-300, ugyanaz az objektív maradt, pontosan ugyanazzal a látószöggel és egyéb fizikai tulajdonságokkal. Pusztán annyi történt, hogy az amúgy kirajzolt 36x24mm képmezőből kivágtuk a közepét és a maradékot eldobtuk. Így tehát ha egy 200mm-es objektívvel készítünk 1-1 képet fullframe és aps-c vázakkal, az eredmény pontosan azonos lesz, csupán az aps-c verzió az ff változat közepéből kivágott terület lesz. Azt pedig úgy gondolom elég könnyű belátni, hogy ha egy képszerkesztővel kivágunk egy kép részletet, attól az nem fog megváltozni.
Miért is izgalmas ez a téma?
Sok évvel ezelőtt amikor a Nikon D4 (ff) mellé vettem egy Nikon D500 (aps-c) gépet, épp ezt a leírt jelenséget szerettem volna kiaknázni. Elfogadva a tényt, hogy kisebb méretű pixelekkel kevesebb fényt tud begyűjteni a lencse, így magas iso esetén az apsc mindenképp zajosabb lesz, kihasználtam, hogy azonos látószög és azonos rekesz mellett az aps-c képen nagyobb a mélységélességem. Ebből következik, hogy ha azonos mélységélességet szeretnék elérni, akár tágabb rekeszen is dolgozhatok, ezzel párhuzamosan pedig alacsonyabb iso értékeken, amiből pedig az következik, hogy a végeredmény is hasonló lesz zaj tekintetében. A teória működött is, csupán a két különböző váz párhuzamos kezelése volt kényelmetlen az eltérő színvilágról nem is beszélve 🙂
