Ez a fotózás is pontosan úgy indult mint egy átlagos magyarországi esküvő. Ajánlat kérés, időpont egyeztetés, majd persze borul minden. Az, hogy a pár külföldön él sajnos már teljesen természetes, jelen esetben Németországban, Frankfurt mellett Rüsselsheimben. Innen szervezték az esküvőjüket amire Debrecenben került sor. Már az első találkozó is elég rendhagyóra sikerült. A terv az volt, hogy Debrecenből hazafele ejtenek útba és találkozunk végre személyesen is, megbeszéljük az esküvő részleteit, stb. Sajnos csak igen komoly csúszással tudtak elindulni, így késő délutánra értek Törökbálintra a stúdióba. Már korábban viccelődtünk azzal, hogy van ágy, majd elalszanak itt, de igazán komolyan egyikünk se gondolta. Így viszont, hogy elcsúszott az egész nap, nem akartak nekiindulni egy közel 1000km-es útnak este, úgyhogy éltek a lehetőséggel és itt töltötték az éjszakát a stúdióban, ahol akkor ráadásul a fűtés még nem éppen volt tökéletes, de egy hősugárzó csodákra képes.

Ahogy körvonalazódott az esküvő, úgy kezdett egyre jobban látszani, hogy velük a kreatív fotózás nem hétköznapi lesz. Minden őrültségre és extrémnek hangzó dologra nyitottak voltak, így valamilyen vizes, kicsit víz alatti fotózás körvonalazódott a hagyományos képek mellett. Sajnos a körülmények nem nekünk kedveztek, az esküvőt követően egyből vissza kellett menniük Németországba és nem igazán tudtak szabit kivenni a fotózásra. Egyetlen alternatíva az maradt, hogy Mohamed módjára mi mentünk a hegyhez, jelen esetben Frankfurt mellé Rüsselsheimbe. Ez eddig mind szép és jó, de ők dolgoznak, én esküvőzök, gyerek iskolába, párom hasonlóan kaotikus időbeosztásban hol 24, hol normál munkaidőben. Szóval kellett valami olyan dátumot találni amikor el tudok jönni otthonról 3 napra úgy, hogy a család is egyben marad és ők is el tudnak szakadni a munkától. Ezt még egy kicsit tovább szűkítettük azzal, hogy nem szívesen indulok útnak egyedül, az útitársam is legyen szabad abban az időpontban. A júliusi esküvő után október eleje volt az első olyan dátum, amikorra ezt sikerült is összehozni. Természetesen ezzel teljes újratervezés, nincs 30C, nincs pancsolás, vannak viszont hatalmas toronyházak, szép parkok.

Következő dilemma a kijutás. Evidens lenne, hogy felszállok egy fapados repcsire és Frankfurt Main reptéren leszállok. A gond csak az, hogy olyan lehetetlen időpontokban indul oda és vissza a gép, hogy mind az érkezési, mind az indulási napot elbuknánk, ráadásul 2 főre a legolcsóbb repjegy többe kerül, mint autóval az útiköltség. A mostanában elég gyakori poggyász kezelési problémákról nem is beszélve, ami egy komplett fotós felszerelés esetén elég jelentős gond. Bármennyire is sokkal kényelmesebb lett volna a repülő, a fenti okból maradtunk a 11 órás kocsikázás mellett.

Ahogy írtam, az időpont logisztikázás elég komoly feladat volt. A választás azért is esett az október első 3 napjára, mivel 3-a a német egyeség napja, így ez a nap ott szabadnap. Elsején az érkezés utánra egy kis Frankfurti felfedező körutat terveztünk némi esti városképes fotózással. A keddi nap némileg hasonló csak más helyszínekkel, szerdán pedig reggeltől fotózás a délutáni hazaindulásig ami belefér.

Mivel nincs nagy helyismeretünk errefelé, gondoltuk a keddi nap délelőttjét amikor a pár épp munkában van kihasználjuk a város felfedezésére.

Mi sem egyszerűbb, beülünk a kocsiba és irány a belváros. Szerencsére Balázs (az utitársam) egy kedves ismerőse akivel pár nappal korábban épp szintén Németországban járt felhívta a figyelmünket egy nem éppen elhanyagolható dologra, ha a fenti tervet megpróbáljuk, az csúnyán sokba fog nekünk kerülni, kameránként kb 60€-ba, mivel a városba behajtani csak engedéllyel lehet, ami a mi kocsinkhoz nincs és az elintézése kb 6000Ft-nak megfelelő euró. Oké, menjünk be város határig és tegyük le ott a kocsit: 10€ + vonatjegy 2×10€ kettőnknek oda + vissza. Erősen az az érzésem, hogy a frankfurtiak nem igazán szeretik az autóval közlekedőket. Annak viszont sok értelmét nem láttuk, hogy egész délelőtt a vendéglátóinknál unatkozzunk, így végül a gyalog a vasútállomásig majd szintén gyalog tovább megoldásnál maradtunk. Az első igazi meglepetés az S-Bahn-on ért. Ez amolyan elővárosi vonatnak megfelelő járat németországban. Az állomáson gond nélkül tudtunk venni jegyet, felszálltunk és sehol egy összefirkált szétaprított ülés, sehol semmi mocsok, szóval egy elég pozitív benyomást keltett. Aztán elindult és jött a következő döbbenet. Sehol egy tadam-tadam, tadam-tadam… ezek tudnak egyenes sínpályát csinálni. Majdnem mint ha mágnesvasúton utazna az ember, olyan simán haladt.

A délelőttünk el is ment azzal, hogy Frankfurt pár km-es körzetét feltérképezzük, megnéztünk pár helyi fotós boltot és megállapítottam, hogy nem sok „bennszülött” él itt. Megéhezve betértünk a pályaudvaron lévő mekibe, egyetlen németnek látszó embert láttam, beleértve a vendégeket is.

A második nap délutánját Frankfurt kocsma (és piros lámpás) negyedének felderítésével töltöttük. Ez a mondat egy antialkoholista, boldog párkapcsolatban élő férfi szájából elég furcsán hangozhat, de még ha nehéz is elhinni, szigorúan fotós helyszín keresés célból mentünk arra, nem is hiába. Ugyan Leniék az egyik kocsmában felhajtottak valami felest, de csak azért, hogy valamivel viszonozzák kedvességüket, hogy megengedték a beltéri fotózást is.

Sajnos ismét nagyon hamar eljött az este, így lassan ennek a napnak is pontot tettünk a végére. Ismét sikerült pár jó képet készíteni, ismét kellemesen elfáradtunk, de nagy reményekkel vártuk az utolsó napot, amikor végre a nappal is a mienk, nem csak az este.

Eljött az utolsó nap is. Kicsit para volt az időjárás, de végül egész szépen alakult, néha még a nap is előbújt. Persze mire ezt észrevettem és beállítottam a párt, már gyorsan el is bújt egy felhő mögé. Mindegy is, amúgy sem szeretem a déli napsütést 🙂

Köszönhetően az ünnepnapnak, a városban alig voltak, szabadon kreatívkodhattunk az épületek között kihasználva a hatalmas tereket, toronyházakat. Záró programnak egy kis természetközeli parban sétálós, tavas, avarban heverős helyet választottunk Rüsselsheimben egy szimpatikus kis parkot a temető mellett. 🙂 Itt valahogy megint furcsán néztek rám. Mondták, hogy ne lepődjek meg az érezhető szagon, ez itt normális. Villogott erősen a kérdőjel a homlokomon… milyen szag? Ugyan az orrom is el volt kicsit dugulva, de tényleg semmit nem éreztem. Ők meg csak mondták, hogy nem érzem? Pedig olyan jellegzetes szaga van. Mint kiderült itt a fűre nem rálépnek hanem elszívják és annak a szagát kellett volna éreznem. 😮

Sajnos az út hosszú és még haza is kell érni, így eljött a búcsú ideje is. Számtalan kiaknázatlan témát és lehetőséget magunk mögött hagyva sajnos ennek az izgalmas három napnak itt a vége. A hazafele út gyakorlatilag teljesen eseménymentesen zajlott. Németországban valószínűleg kamion stop lehetett az ünnep miatt, így egyetlen dugó nem sok, annyival sem találkoztunk a hazaúton.

Ezúton is szeretném megköszönni Leninek és Ádámnak a vendéglátást, a belém fektetett bizalmat és azt, hogy vállalták ezt a nem épp szokványos kreatív fotózás sorozatot Németországban.