A bokodi tó képekről talán ismert, de sokan még azt sem tudják, hogy az adott helyszín, ahol azok a mesés képek készülnek, Budapesttől alig 80km-re található. Az ország hasonló csodaszép helyszíneihez hasonlóan a fotósok – és különös tekintettel az esküvői fotósok – körében ez is a kedvencek között szerepel és előszeretettel viszünk ide esküvős párokat, hogy a kreatív fotózást itt ejtsük meg. Természetesen ehhez kell egy olyan páros, mint Mesi és Lali, akikkel már januárban megbeszéltük, hogy az esküvőjük előtti napon, késő délután amikor már megy lefelé a nap, ellátogatunk ide és az Ő esküvői sorozatukat is itt készítjük el.
Igen ám, de mint utólag kiderült, ezt pár ember másként gondolja és megelégelve a népszerűséget és a turista forgalmat, kerítésekkel és kapukkal zárják el az „idegenektől” a tavat. Ennek etikai, jogi és gazdasági oldalát nem szeretném feszegetni, mert oldalakat lehetne írni róla, de semmi köze nincs az esküvői fotózáshoz. Egyetlen és egyben legnagyobb szerencsém, hogy nem vagyok egy nagy hírfogyasztó, így ez az információ se jutott el hozzám, hogy a tavat lezárták.
Mesivel és Lalival laza 1 óra csúszással indultunk neki az útnak (kicsit megcsúsztak), de ez előre bele is volt kalkulálva 🙂 6 után nem sokkal már fotóztunk is. Mivel a nap még elég erősen sütött, megbeszéltük, hogy először a drónos légi felvételeket készítjük el, ami amúgy is csupán pár fotó, nem ez lesz a hangsúlyos az anyagban.
Kicsit fújt a szél, de nem akartam kockáztatni, hogy a fák közül szállok fel, ahol aránylag szélcsend van, mivel a fák lombjaitól jobban félek, mint az enyhe szellőktől. Így a felszállóhely egy szélesebb stég lett. Gond nélkül el is készítettünk pár fotót, majd kis ügyeskedéssel sikerült visszaszállni a stégre. Maradt még 10-12 perc repülési idő az akkumulátorban, így arra gondoltam, hogy egy nagy totál még jó lenne a stégekről és a tóról. Hasonló felszállás, emelkedés és távolodás a stégektől, majd furcsa hang a hátam mögül, mint ha valaki gallyakat nyírna a távolban és ezzel egy időben a drónnak is felpörögtek a rotorjai, mint amikor erősen emelkedik felfele. Hátranéztem és láttam ahogy hullanak a levelek a fáról… Hát ezt benéztem… Érzésre már jóval a lombkorona szint felett voltam, de ezek szerint mégse. Szép termetes, 25-30m magas nyárfa legtetején ott villogott a drón, hogy szia, itt vagyok, szedjetek le.
A gond ott kezdődött, hogy a legalsó ág olyan 8m körül volt, így hiába támasztottunk a fa törzsének padot létra helyett, még annak a tetejéről se értük el az alsó ágat, ami egy halvány reményt nyújthatott volna arra, hogy onnan már fel lehet mászni a fára, így ezt a verziót hamar elvetettük.
Szerencsére négyesbe mentünk, a pár, egy kolléga és én, így a kollégát megkértem, szerezzen valami hosszú kötelet (akár benzinkúton vegyen egy pár vontatókötelet), addig én fotózom tovább a menyasszonyt és a vőlegényt. Így is történt, nem sokkal később egy rakomány leszorító hevederrel tért vissza, amit valaki ajándékba adott neki. A következő gond az, hogy juttassuk fel a hevedert az alsó ágra. Egyikünk se sportoló 🙂 így 8m magasba célba dobni egy kötelet nem az erősségünk, nem is sikerült. A magyar ember szerencsére leleményes, faág, vakuállvány a kocsiból, szigetelő szalaggal összeerősítve a fa törzsnek nekitámasztott pad tetejéről már elég hosszú volt ahhoz, hogy a kötél végét át tudjam hajtani az ágon. Egy gumipók kampójával kiegészítve az alkalmi teleszkópot sikerült a kötél másik oldalát lehúzni és megfelelően rögzíteni. Ekkor azonban szembesültem a ténnyel, hogy régen voltam már fiatal és a kötélmászás hevederre nem az én sportágam.
A nap megy le, a drón békésen villog a fa tetején, mi pedig tanácstalanok vagyunk. Kellene valami, ami 20-30m magas és hozzáfér a fához. Tűzoltók, katasztrófavédők nem jönnek ki, ez természetes. Környéken egyetlen ismerős se, akinek lenne ilyen (vagy akár csak fele ekkora) létrája, kosaras kocsija vagy bármi, ami esélyt adna a drónnak a lejövetelre.
Ekkor villant át az agyamon egy kedves ismerős, akinek esetleg lehet megfelelő kapcsolata. Telefon, sos help pliíz… pár perccel később visszahívott, hogy kosaras kocsit ugyan nem tud szerezni, de a hegymászó oktatóját el tudja hozni és ha valaki, akkor Ő fel tud jutni a fa tetejére és persze vissza anélkül, hogy megsérülne. Nem telt bele egy óra és ott voltak teljes harci díszben. Hegymászó kötelek, karabinerek meg minden, aminek feléről se tudtam mire való.
Mindeközben természetesen szimultánt játszva fotóztunk a meseszép naplementében, készültek a szuper képek és ehhez Mesiék is maximálisan partnerek voltak. Végig teljesen lazák voltak, sikerült átengedni magukat a fotózás élményének és a képeket látva úgy gondolom, tényleg élvezték is azt.
Természetesen az idő ellenünk dolgozott, a nap ment le, a drón merül, ki tudja meddig villog még és mutatja ezzel a helyzetét, a párnak pedig másnap esküvője lesz. Máté mászik, már csak a lámpa fénye alapján tudjuk épp merre jár. Lassan de biztosan közeledik a 2 fénypont egymáshoz, amikor az utolsó pillanatban, kb 2m távolságnál a drón feladta és elsötétült. Eddig bírta az akku. Ami nagyobb gond még ennél is az a vékony ág, amin az eszköz csücsül. Az már nem bírná el Mátét, így a cél előtt pár méterrel megtorpant a mentőakció.
Kötél leereszt, mászóbot felküld, hátha azzal eléri, de nem. Ekkor jött az ötlet, hogy a korábban már jól funkcionáló vaku állvány elég hosszú lehet ráadásul a talpa villaként használható és akár arra is alkalmas lehet, hogy sértetlenül leemelje az ágról odafent a drónt. És igen! Sikerült, elérte. Ahogy az állvány felment, úgy jött le kötélen a repcsi egyetlen karcolás nélkül tökéletes épségben.
Ahogy minden negatív dolog esetén, itt is kerestük azokat a pontokat, amiket előnyünkre tudunk fordítani. Így lett a párnak egy sorozat éjszakai csillagos égboltos (valójában szúnyog raj), naplementés, naplemente utáni kék órás pancsolós képe, amit természetesen másnap már a vendégek is megtekinthettek az esküvőn (hajnali 2-ig retus) és osztatlan sikert aratott, mivel addigra mindenki tudott már az éjszakai kalandunkról (azt, hogy honnan, nem tudom, mivel elvileg csak az éjszaka volt a kaland és az esküvő között, az alatt meg csak nem találkoztak a násznéppel).
Ami így utólag visszatekintve szintén nagyon pozitív emlék, hogy a cikkekben szereplő állításokkal szemben, miszerint a helyiek megunták a sok odalátogatót és kerítéseket meg kapukat építettek, mindenki roppant kedves és segítőkész volt. A legkisebb nyomát nem tapasztaltuk annak, hogy kinéznének minket (és az utánunk nem sokkal érkező másik fotós-esküvős párost), ahogy a kerítést és a kaput se láttuk sehol. Továbbra is egy meseszép hely, ami remélhetőleg így is marad és az itt készült képek még sokáig viszik hírét hazánk szépségeinek.
