Rosszul kezdődik igaz? Pedig most nem a klasszikus lerágott csontról lesz szó, nem a miért ne bízz meg rokont az esküvői fotózással téma és még csak nem is a spóroljunk a fotóson. Ez egy személyes történet egy számomra nagyon kedves párral.

Fotó: Agárdi Gábor, http://www.digilab.huA történet legalább 10 évre nyúlik vissza, amikor elkezdtem újra komolyabban fotózással foglalkozni. Valahogy egy fotóbolondokból álló társaságba keveredtem akiktől rengeteg hasznos információt, tanácsot kaptam és így nagyon sokat köszönhetek nekik. Nem mellesleg a szakmai ismerettségekből nem egy esetben barátság is lett. Sajnos a család, munka, stb. kicsit megritkította ezeket a találkozókat, de nem felejtettük el egymást. Teltek az évek, egyszer csak megcsörren a telefonom és az egyik „bolond” hív, hogy te Aga figyelj… 09.10-e szabad a naptáradban? Igen, miért?

Kiderült, hogy a lánya esküvője lesz és bár alapelvem, hogy mindenképp a párral beszélek nem a szülőkkel, ők ezt már leegyeztették egymás között és a lányánál is átmentem a vizuális szűrőn, azaz neki is tetszenek a képeim, csak az a kérdés, hogy el tudom-e vállalni.

Hirtelen elég erősen el kellett gondolkodnom, mit mondjak. Felhív egy fotós szaktekintély, egy zseni, hogy én fotózzam a lánya esküvőjét. Egyfelöl hatalmas megtiszteltetés, másfelöl egy nagyon magasra tett léc, amit nem lehet nem megugrani. Harmadrészt viszont ott volt bennem az, hogy amikor nekem kellett segítség, Ők ott voltak, bármikor számíthattam rájuk és rengeteget profitáltam az akkoriban megszerzett információ morzsákból. Szóval nyeltem egy nagyot és közöltem az apukával, hogy egyetlen feltétellel tudom vállalni a fotózást, ha ez az én nászajándékom lehet. Nos, ezzel a mondatommal hasonló csöndet eredményeztem a vonal másik végén, mint Ő a felkéréssel 😉

Fotó: Agárdi Gábor, http://www.digilab.huTeltek a hónapok, naptárba be volt írva a dátum fixre, elvégre megbeszéltük, hogy IGEN. Igaz, az ifjú párt még egyszer se láttam, nem ismertem őket, de megbeszéltük, hogy majd valamikor találkozunk. Nem kapkodtuk el a dolgot, de azért még időben sort kerítettünk a találkozóra, ahol Rékán azonnal láttam, hogy ha nem ismerem az apját, akkor is vállaltam volna az esküvőt. Egy vidám, laza, talpraesett csaj akivel azonnal megvolt a közös hang. Megbeszéltük, hogy az esküvő során 2 nagyon fontos momentum van. Az egyik, hogy az örömapa nem nyúlhat fényképezőhöz, a másik, hogy el vagyunk tiltva egymástól (mármint az örömapa és én) 🙂 A másik oldalról viszont egyértelművé tettem, hogy attól, hogy ez nászajándék, semmiben sem más, mint egy hagyományos megbízás. Ugyanúgy aláírtuk a szerződést és megbeszéltük, hogy bár van közös baráti szál, nem mulatni, szórakozni hanem dolgozni megyünk és ehhez igyekeztünk is tartani magunkat. Persze ettől még végig kacagtuk az egész fotózást, de azért mi lelkesen dolgoztunk 🙂 bár néha a könnyeimtől alig láttam át a fényképező keresőjén, a rekeszizmom rángását pedig a legjobb stabilizátor se tudta volna kiküszöbölni úgy gondolom, hogy ezek ellenére is sikerült Rékának és Emilnek visszaadi az esküvőjük remek hangulatát és egy örök emléket készíteni életük ezen fontos eseményéről. Persze azért a nap során nem fogadtunk ám mindig szót Rékának és az örömapával vizony ejtettettünk pár szót egymással pl. fotózásról 🙂 többek között a gyűrűs képhez Ő adta kölcsön a varázsgömbjét (azaz nem mondta, hogy mihez, csak megmutatta, én meg valamire használtam) sőt, még fényképető gépet is adtunk a kezébe (egy közös fotó a párral mindenképp kellett) ami miatt időnként igen szúrós pillantásokat kaptam (lásd kép bal oldalon), de talán elnézi nekünk ezt a kis kicsapongást 😉

A bizalmatokat pedig ezúton szeretném ismételten megköszönni. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy rám gondoltatok és engem választottatok.