A történet kezdete július 10-e egy szép „napos” szerdai nap, amikor Rami és Jocó jegyes fotóit szerettük volna elkészíteni. Amit róluk fontos tudni, hogy nagy lóbarátok saját lovakkal, stb. Egyszerre munka és szerelem nekik a ló. Nekem pedig a világon legnagyobb mumus. Gyermekkoromban gyakran lettem rosszul majálisok, tanyasi kirándulások során, amit szüleim sokáig nem értettek. Egyre gyanúsabb kezdett lenni, hogy a lovakkal van valami összeférhetetlenségi problémám. Fel is kerekedtünk, hogy egy célzott allergia tesztet csináltassanak rajtam, amiben a paci is szerepel nem csak a virágpor meg a szokásos allergének. A teszt eredménye elég döbbenetes volt, aki volt már ilyen alkart szurkálós cseppentős teszten az nagyjából tudja, hogy néz ki ennek a végeredménye. Aki nem, annak röviden: alkaron 2 sorban egymásról kb 3 cm távolságban egy tűvel kicsit megsértik a hámréteget és minden egyes „sebbe” egy allergén anyagot cseppentenek, mindegyikbe mást. X idő elteltével a kéz úgy néz ki, mint ha sok-sok szúnyog megcsípte volna, szép kis púpok vannak a cseppek helyén. Ekkor ezt egy vonalzóval megmérik, mekkora a „duzzanat” átmérője. Minél nagyobb, annál inkább allergiás vagy az adott dologra. Na ez nálam a pacinál úgy nézett ki, hogy jobbra-balra 2-2 anyagot nem lehetett értékelni mivel 1 nagy duzzanat volt az egész.
Értelem szerűen a fentiek miatt komoly fenntartásokkal (nameg egy ampulla calcimusc-kal a táskámban) „vártam” ezt a napot. Szerencsére túléltem a megpróbáltatásokat, ám mint az később kiderült, Ramiban komoly nyomot hagyott a találkozásunk. Azon párok akiket már fotóztam, pontosan tudják, hogy ez a fotózás nálam egy vidám nevetgélős kirándulásra hasonlít leginkább, ahol gyakran vicces helyzetbe kerül hol a pár, hol én. Nos Rami megjegyezte, hogy jót nevettünk rajta egy kisebb baki során. Elhatározta, hogy ezt még visszakapom… Szerintem innentől nem is arra koncentrált, hogy az esküvője napján minden rendben legyen, hanem arra, hogyan bosszulhatja meg, hogyan leszek én a „nevetség tárgya” az esküvője napján. Persze erről én semmit sem sejtettem, hisz minden jegyes fotózás ilyesmi hangulatban zajlik nálam és még senki se panaszkodott 🙂
Kézenfekvő volt, hogy hozzám közeli embereket, barátokat kell bevonni ebbe a cselszövésbe. Így is történt, a tervet kedves vőfély barátommal Ribiánszky Gergővel osztotta meg elsőként, aki egyből teljes mellszélességgel támogatta az elképzelést, hogy valahogy megvicceljenek. A markában már előre kacagott, hogy milyen jó kis poén lesz ez 🙂 vesztére :p Mivel Rami úgy gondolta nem szép dolog a káröröm 😀 így Gergő még nem is sejtette, hogy Ő is az én sorsomra jut. A másik bevont személy Tumbász Kata kedves asszisztensem lett, szerencséjére Ő nem jutott a sorsunkra 🙂
Eljött a nagy nap, Győrben a Zöldfa étteremben, ami egyébként hamar az egyik kedvent helyszínem lett, nagyon egyben van, udvarias és segítőkész felszolgálókkal, igényes kialakítással és finom ételekkel. A szokott menetrend szerint zajlott az esküvő, mindenki nagyon jól érezte magát, semmi sem utalt arra, hogy itt valami készül. Míg nem egyszer letettem a fényképezőgépet egy pár perc pihenő kapcsán de mire visszaértem, már Katánál volt láthatólag azzal a célzattal, hogy használja is. Ok, gondoltam ki akar küldeni pár embert a projektorra, mivel az a gép volt összeköttetésben a számítógéppel és arról ment a realtime show. Majd egyszer csak a következő kérdés hangzik el a hangfalak felől: mit érdemel az a fotós, aki elhagyja a fényképezőjét? Hmm… hoppá… itt valami készül ellenem… Gergő, Kata és Rami száján persze fülig vigyor, már előre kacagtak rajtam. Kaptam egy seprűnyélre szerelt lófejet, pattanjak rá. Aztán Rami magához ragadta a mikrofont és feltett egy újabb kérdést: mit érdemel az a Vőfély, aki elhagyja a botját? 😀 Gergő arcáról lehervadt a vigyor és beállt mellém hasonlóan egy pacival a lába között.
Közben a pár és segítői egy komplett akadálypályát építettek az étteremben szlalommal, ugratókkal, időmérővel, stb. A feladat természetesen az volt, hogy végigmenjünk rajta. Ugyan valamivel gyorsabb voltam Gergőnél, de sajnos levertem egy akadályt az egyik ugratás során. Gergő már nyeregben érezte magát, mivel a vesztesre valami további feladat várt. Ezt a mosolyt Rami egy frappáns mondattal megint lehervasztotta: utolsókból lesznek az elsők, így Gergőnél a feladat 🙂 a teremben szemben a közönséggel letettek egy szalvétát a földre és azon állva kellett elénekelnie a kiskacsa fürdik c. dalt 🙂
Természetesen Kata feladata mindez megörökítése volt, ami kicsit se esett nehezére 🙂
Úgy gondolom ez az esküvő még sokáig beszédtéma lesz mind náluk, mint nálunk. Úton hazafele Katával és Gergővel csak annyit tudtunk mondani erről az esküvőről, hogy k…jó volt. Azóta is úgy gondolom, hogy eddigi esküvői fotós pályafutásom egyik legjobb esküvője volt. Végre egy „tökös” menyasszony és vőlegény, aki mert szakítani a hagyományokkal és valami egyedit, valami saját elképzelést csempészett az esküvőjébe. Természetesen ehhez szükséges volt, hogy biztosak legyenek benne, nem fogunk ezen megsértődni, és hasonlóan viccesen fogjuk kezelni a helyzetet, ahogy tették ők fordított helyzetben.
