Többen kerestetek már, hogy meséljek, milyen volt Madeirán fotózni. Eltelt már több, mint egy hét a hazaérkezés óta és semmit nem kommunikáltam ebben a témában. Nos, ennek elég prózai okai vannak, az egy hét kiesés egyben azt is jelentette, hogy minden függő munkával megcsúsztam egy hetet, így akármennyire is kíváncsi voltam én is a madeirai anyagra, előbb fel kellett dolgoznom a korábbi munkákat.
Előzmények: A tavalyi év utolsó napján írt rám Dénes, hogy valamikor április és szeptember között vállalnék-e egy madeirai esküvői fotózást. Nagy duzzogva igent mondtam 🙂 de bármennyire is ez lenne az első reakciója valószínűleg mindenkinek, a kérdés nem ilyen egyszerű.
Egyrészt ez nem az a hely, ahonnan hazaszaladsz, ha valamit elfelejtettél vinni. Másrészt amit viszel, azt mindig vinned kell (13kg) mindenhova, az összes hegyre, sziklára, városnézésre. Nem olvastam utána Madeira közbiztonságának, de a fotós táskámat sehol nem szeretem magára hagyni még 1-2 órára sem. Egyfelől elég komoly érték ami benne van, másfelől ha ellopják akkor nincs mivel elvégeznem a soron következő munkáimat. Márpedig a vasárnap hajnali leszállást követően már aznap délután volt egy munkám. (sajnos ez idáig nem találtam olyan hazai biztosítót, aki fotós felszerelésre kötne életszerű biztosítást… ha tudsz ilyet, keress meg kérlek!)
Következő dilemma a pakolás. Olvasva a horror sztorikat igyekeztem a csomag méretekre nagyon figyelni, így az alapból 13kg-os fotós táskámat egy kicsit le kellett könnyíteni, a vakukat ideiglenesen a feladott bőröndbe tettem, így nyertem jó pár kilót és centit is. Természetesen jól becsomagolva a ruhák közé, amit mint kiderült jól is tettem. A feladáskor körbefóliázott kemény műanyag bőröndről kb. 5 helyen tenyérnyi részeken hiányzott a fólia… nem akarom tudni, mit csináltak vele.
Mit vigyek magammal?
Mivel a környezet elég eltérő a hazaitól, indulás előtt sokat beszélgettem 1-2 olyan kollégával, aki hasonló éghajlaton / környezetben szoktak dolgozni, miket javasolnak, mikre vigyázzak, stb. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire kicsi ez a világ. Az egyik ilyen fotós, akivel erről beszélgettem, Oravecz Dia volt, akinek ezúton is nagyon köszönöm a tanácsait, különös tekintettel a „B” ruhára, ami végül az „A” ruha lett, mivel a nagy abroncsos csak külön poggyászba fért volna el, így az nem jött velünk. Csakhamar kiderült, hogy Dia is ismeri a párt, hiszen Ő készítette azt a képet, ami a profilképük.
Itthon gyakran megyek el úgy kisebb fotózásra, hogy 1 gépet és 1 objektívet viszek csak magammal, mert tudom, hogy azzal meg tudom oldani és nem tervezek semmi nehezítő körülménnyel. Ezt a fotózást azonban pontosan úgy kellett kezelnem, mint egy hagyományos esküvőt, mindenre kellett „B” opció, így a teljes fotós felszerelést összecsomagoltam (Persze csak az esküvős szettet, nagy telét nem vittem. Jó döntés volt, sajnos a nagylátó zoomom valahol összeérhetett egy hegyes sziklával és ez nem tett jót neki… szerencsére volt alternatív fix objektív). Amit már készülődéskor éreztem, hogy plusz fényekkel készülnöm kell. Ez itthon nem jelent problémát, mivel a csomagtartómban ott a bőrönd az állványokkal, vakukkal, fényformálókkal, azt veszek elő amire szükségem van, és egy itthoni szabad téri kreatívnál ezek a legtöbbször elő is kerülnek. Sajnos ezek közül viszont legfeljebb a vaku ami befér a bőröndbe, az állvány, softbox, stb. nem, és őszintén szólva nem is szívesen cipelném. Végül az egyik AD200-at vittem pluszba magammal egy tartalék akkuval meg töltővel (a rendszervakuk mellett).
Madeira
Mivel nem „shoppingolni” mentünk, így a pár nem a fővárosban Funchal-ban, hanem a sziget ellenkező oldalán a Casas da Levada-ban foglalt szállást. A hely elsőre puritán minimalista. Beton padló, beton plafon, beton asztal, beton mosdó, ami nem beton az natur osb lap. Mégis annyira egyben volt az egész, hogy egy kicsit se hiányzott semmi, arról nem is beszélve, hogy leginkább csak aludni jártunk ide.
Már a reptér-szállás útvonalon egyértelművé vált, hogy a madeirai közlekedés elég más, mint a hazai. Alagút – körforgalom – alagút – körforgalom, majd ha letértél a főútról akkor hajtű kanyar után 35 fokos emelkedő. Érdekes módon, nem is nagyon láttunk túl sok nagy autót, azokkal szinte járhatatlan a sziget. Emellett a hatalmas szintkülönbségek miatt hol a felhők alatt vagy, hol benne a felhőkben, hol pedig felette. Ez, amíg autóval közlekedtünk, nem is igazán volt érdekes, ennek később lesz fontos szerepe.
Dénes és Bíborka nagyon előrelátóan megtervezett mindent, melyik nap a sziget mely részére szeretnének ellátogatni, hol szeretnének fotózkodni. Én ellenkező típus vagyok. Ugyan google image-ben nézegettem pár képet, de kizárólag inspiráció jelleggel, hátha látok valami érdekeset. Egyéb tekintetben már annyiszor történt meg, hogy a terv és a valóság nem fedik egymást, hogy egy jó ideje nem tervezem meg előre a fotózásokat, majd a helyszínen kitalálom.
Nos, ismét így történt 🙂 Korábban még sosem jártam Madeirán, így csak elmesélésekből ismertem a szigetet. Azt mondták róla, az örök tavasz szigete. Épp csak azt felejtették el mondani, hogy az örök tavaszból a bolondos áprilisra céloztak. Ha azt mondom, nem tudtuk eldönteni, hogy naptejet vagy esőkabátot vigyünk, akkor azt nagyon komolyan gondolom. Időjárás előrejelzést teljesen felesleges volt nézni, mivel az szerint épp süt a nap, az ablakon kinézve pedig eléggé esett az eső… vagy épp pont fordítva. Nem volt olyan, hogy az egész szigeten szép napos derült idő. Voltak helyek ahol épp akkor épp ott jó idő volt, de 5 perccel vagy 5km-rel később erre semmi garancia nincs. Nem tudom, Madeirának az év többi napján milyen jellegű az időjárása, így május közepén finoman szólva is bolondos. Volt olyan kinézett hely, ahova kétszer is visszamentünk (másik napon), de annak ellenére, hogy az idő elsőre jónak ígérkezett, odaérve konstatáltuk, hogy továbbra is ott lakik egy felhő. Nem, nem felette, nem alatta, pont benne.
Bizonyára találkozott már mindenki azzal a klasszikus szitálós, áztatós esővel. Na egy felhőben benne lenni pontosan ilyen. Épp csak védekezni nem nagyon lehet ellene, mert az esőcseppek nem fentről érkeznek, hanem mindenhonnan.
Hasonlóan felejthetetlen élmény volt a A sziget legmagasabb pontja, az 1.862 m magas Pico Ruivo megmászása, melynek tetejéről, a felhők felettről csodálatos a kilátás, de erről majd később.
Mivel a szállásunk nyugati fekvésű, a sziget nyugati oldalán, így a naplementés fotók elkészítéséhez is elegendő volt kilépni az ajtón és megcsodálni, ahogy a felhők eltakarják a lemenő napot 😀
Az egyetlen szerencsém, hogy nem egy mindennapi páros kért fel erre a munkára. Ők is pont úgy kezelik az ilyen krízis helyzeteket, mint én. Ha felhős az ég akkor csinálunk brutál felhős képeket. Ha köd van, akkor ködöset, ha víz van akkor meg vizeset 🙂
A terv nagyjából minden napra hasonló volt, autóval elmegyünk egy bizonyos pontig, aztán onnan gyalog bejárjuk a környéket. Ha esetleg marad még idő, akkor irány a következő célpont. Az étkezés is kb. így nézett ki. Reggel ettünk a szálláson, utána pedig ahol épp megéheztünk, kerestünk a közelben egy vendéglátó ipari egységet és beültünk. (itt jegyezném meg, hogy az éttermi árak bőven a hazai árak alatt vannak, így gond nélkül vállalható opció, nem kell mindenhova szendviccsel készülni.)
Az érkezés utáni első napon elindultunk a sziget közepe felé, hogy megnézzük, milyen egy babérerdő. Nos, jelentem fehér és nedves… mint minden más ami ott volt, esélyünk nem volt a közelébe menni, alattunk sár, felettünk semmi, közben meg a nedves felhő. Úgyhogy a sziget északi csücske felé vettük az irányt, az új úti cél Ribeira Da Janela, ahol a ködös, borús idő ellenére nagyon szép tájakat fedeztünk fel. Második úti cél Seixal volt, ahol szintén meseszép sziklás óceánpartot találtunk és simán elmentünk egy másnap felfedezett terület mellett, de erről majd később. Miután kellően kifotózkodtuk magunkat, hazafelé még Porto Moniz-ban megálltunk egy kis szuvenír meg vacsora vásárlás célból és ezzel véget is ért a napunk (10 113 lépés, 7km, 43 emelet szintkülönbség gyalog + 56km kocsikázás).
Terveink szerint az érkezés utáni második napot, a szerdát céloztuk meg az esküvői ruhás képek elkészítésére. Hogy miért nem szántunk erre több napot, annak technikai okai (is) vannak amellett, hogy csupán erre a napra szervezett Bíborka sminkest. Az eredeti tervekben amikor készülődtünk erre a fotózásra, szerepelt egy „B” ruha, ami Dia ötlete nyomán rajzolódott ki és a Nefelejcs Esküvői Ruhaszalon közreműködésével jött létre. Ennek sorsa pedig tervezetten mostoha. Fogalmazzunk úgy, hogy sejtettük, hogy másnapra az a ruha nem lesz szalonképes. A sors és persze a Wizz fintora, hogy „B” ruhából „A” ruha lett, így kénytelen volt kibírni az egész napot, és csupán a nap végén jött el számára az elkerülhetetlen végzet.
Szerettük volna maximálisan kiaknázni a sziget lehetőségeit, de a hatalmas gyalog távok miatt ez fizikálisan lehetetlen volt, így az esküvői ruhás fotózás elsődleges célpontja a sziget keleti csücskében található Caniçal, ami egy csodás hegylánchoz hasonló szikla képződmény, amit előtte megnéztem képeken, tényleg nagyon szép.
Gondolom mindenkinek megvannak azok a facebook mémek, amik a piramisokról, az Eiffel toronyról meg hasonló látványosságokról szólnak, hogy milyen képen és milyen a valóságban. Na, ez a hely pontosan ilyen 🙂 Annak ellenére, hogy igyekeztünk a turistákkal ellenkező irányba menni, és inkább bevállaltuk a nehezebb terepviszonyokat és megmásztunk pár sziklát a szent cél érdekében, így is átlag 80-100 turistát retusáltam le az itt készült képekről. Na meg persze az egészhez kellett egy vagány bevállalós menyasszony, aki ott a sziklák csúcsán gond nélkül átöltözik kirándulósból menyasszonyosba és az út további részét menyasszonyi ruhában teszi meg. És persze kész párjával Dénessel kiállni a szakadék szélére, ahol mellettük szerintem legkevesebb 100-200m mélység volt, de lehet több, szóval elég extrém körülmények között alkottunk.
Erre a napra a felhők egy időre elbújtak, így 18-22C-os derült napfényes időben volt lehetőségünk kirándulni. Ez azért érdekes, mert a nap végére pecsenye vörösek voltunk mindhárman. Nagyon csalóka, kellemes kiránduló idő, de szénné égtünk. Természetesen a fotózás során is éreztem, hogy nem kicsit süt a nap, klasszikus fotózz a déli napsütésben helyzet volt annyi különbséggel, hogy itt egy darab fa vagy egyéb objektum nem volt, ami árnyékot adhatott volna, csak a tűző nap, így a vakuzás maradt az egyetlen megoldás a kevésbé szép árnyékok mérséklésére.
A sziklamászás után még maradt egy kis időnk meg kedvünk is visszalátogatni Seixal-ba, ahol eredetileg az előző napi helyszínt aknáztuk volna ki újra, de mielőtt beértünk a településre megláttam egy kép ötletet, háttérben a település színes kis házaival. Észrevettem, hogy egy hosszú móló nyúlik ki oldalra, így azt gondoltam, annak a végéből talán látható lesz a falu, a párt meg csak elhelyezem valahol 🙂 Így is lett, elindultunk a móló felé, ahol szembesültünk álmaink netovábbjával, egy fekete homokos óceánparttal. Gondolom már sejthető, hogy ez a pont lett a menyasszonyi ruha utolsó bevetésének helyszíne. Én térdig felhajtottam a nadrágomat, cipőt meg egyebeket lepakoltunk, irány a víz. Majd ugye ember tervez… és a térdig felhajtott nadrágommal jön egy combig érő hullám 🙂 épp csak annyi időm volt, hogy a gépeket a magasba emeltem, így csak pár vízcsepp került rájuk, azt meg bírniuk kell. Én persze nem kicsit eláztam, de ilyen a fotósok élete. Szerencsére a pár is így gondolta ezt és cseppet sem zavarta őket, hogy mindenük vizes lesz (igazából Bíborka arcán volt némi kétségbeesés, ahogy közelített felém a hullám, de akkor még nem értettem, mi a gond)
Levezetésnek ha már úgy is vizes a ruha, úgy gondoltam, akár le is feküdhetne a partra a fekete homokba és így is lett. Olyan jó érzés volt egy olyan párral együtt dolgozni, akik hasonlóként gondolkodnak mint én, egy jó képért bármit megtettek. A 3. nap így 151km kocsikázás, 19303 lépés, 12.8km és 82 emelet megmászásával ért véget.
Csütörtökre egy laza Machu Picchu, helyi nevén Pico Ruivo megmászása lett kitűzve, ahol valami lépcső található a mennybe. Megérkezve a parkolóba a látvány elég lenyűgöző volt, de nem feltétlenül fotós értelemben. Amikor a pakroló aszfaltján suhan keresztbe a felhő és amit normál esetben fent az égen látsz, az a lábad előtt zajlik le, az elég érdekes látvány. Cserébe ott állsz benne a felhőbe és bármit csinálsz elázol. Nem fentről, nem oldalról, minden irányból. Sosem volt még a fotós táskámon az esővédő huzat, na itt az volt az első amit felavattam és így indultunk el végeláthatatlan túránkra, bízva abban, hogy a hegy csúcsa a felhők fölött van, így ott már biztos nem esik, és ahogy a mondás tartja, a felhők felett mindig kék az ég. Emlékeim és a telefonom szerint olyan 1740m magasan lehettünk, amikor több óra felhőben gyaloglás után a menyasszonnyal feladtuk. Búcsúzóul még egy mobilos képet készítettem róluk és a csodás kilátásról 🙂
Dénes, a vőlegény mint nagy túrázó elment a végsőkig és személyesen is megtapasztalta azt, amint mi már akkor is tudtunk, itt nem lóg ki semmi a felhők fölé, pláne nem a hegy csúcsa, de azért a parkolóban bevártuk őt is 🙂 A sikertelen csúcsdöntés után a következő úti cél megválasztásánál elég erős nyomás nehezedett Dénesre… amint hegyekről meg hasonlóról próbált beszélni, elég szúrós tekinteteket kapott (és engem még nem is látott), így a kompromisszumos döntés egy levada túra lett, ami a leírás szerint csak minimális szintkülönbségeket tartalmaz. A levada egy amolyan helyi nevezetesség, egy az egész szigetet behálózó vizesárok, ami mellett túra útvonalak vannak.
Azt lehet elfelejtette elolvasni az ismertetőben, hogy hosszú sötét alagutakon kell keresztül menni ahol az alagút szélén van egy 30cm beton sáv, mellette egyik oldalról az alagút fala, a másikon 40-50cm lefele, majd a víz folyik. Ha szembe jön valaki akkor tolatás van, ha nincs nálad zseblámpa vagy ilyesmi akkor inkább ne menj tovább… Jah, és persze természetesen a felhők itt is épp a túra útvonal szintjén voltak, így a fényképezőt alig 1-2 képre vettem elő, a telefon épp elegendő volt a dokumentálásra.
Így egy „kicsit” elfáradva hazafala kitaláltuk, hogy igyunk egy koktélt valahol. Google a barátom, megnéztem gyorsan milyen helyek jöhetnek szóba, melyik hogy néz ki képek alapján és akkor szembe jött egy, amire mindenki azt mondta, az kell. Mondjuk ilyen névvel egy Magyar turista egészen biztos nem hagyja ki: „Pukiki”. Ha a translate nem téved akkor ez hawaii nyelven annyit jelent, hogy Portugál, de legyünk őszinték, nekünk nem ez jutott elsőre eszünkbe.
Ellenben a hely fantasztikus, ha valaki Madeirán jár, ezt a helyet semmiképp se hagyja ki. Csodás kilátás, zseniális dekoráció, nagyon kedves felszolgálók és persze a koktélok is nagyon finomak voltak.
Ezzel a pénteki és egyben a hazautazásom előtti utolsó nap 156km kocsikázás, 19833 lépés, 13.3km és 64 emelet szintkülönbség megmászásával véget is ért.
Az utolsó napra biztonsági okokból már nem terveztünk semmi különöset. Ha már úgy is a fővárosból indul vissza a repülő, egy kicsit szétnéztünk Funchal-ban. Megnéztük a piacot, a belvárost, sétálgattunk egyet a kikötő felé, ettünk, ittunk, majd könnyes búcsút vettünk egymástól, mivel ők még maradtak pár napot, csupán nekem ért véget ezzel a madeirai küldetésem. Persze itt is volt még egy kis séta, 9861 lépés, 6.3km, 13 emelet 🙂 majd egy laza 3435km repülő út hazáig.
Galéria: Madeirai esküvői fotózás képek
